A papír egy olyan, mesterséges anyag, amelyre írnak, rajzolnak, nyomtatnak, színeznek – vagy amelyet csomagolásra és formák megjelenítésére használnak. Természetes vagy mesterséges növényi anyagokból képzett rostok „nemezelésével”, majd összepréselésével készül, melyet a rendezetlen fizikai állapotban lévő elemi szálak súrlódási ereje és egy kémiai kötés, a hidrogénkötés tart össze. A papír tehát nem összetévesztendő a pergamennel, mely állati eredetű, pontosabban bőr anyagból készült, vékony hártya. Alapanyaguk szerint két fajtát különböztetünk meg:

• természetes papír
• szintetikus papír

A név eredete

A papír szó egy ókori egyiptomi, írásra használt anyag görög elnevezéséből, a papíruszból származik, mely az alapanyagául szolgáló növényről kapta a nevét.

A papír története

Története szorosan összefügg az írás történetével. Az ember a beszéd kialakulását követően később az élet szinte minden területén szükségét érezte a tapasztalatai lejegyzésének és továbbításának is. Ennek a technikai fejlettségtől függően népenként más-más lehetőségei voltak. Az ősember még egy edénybe kavicsokat dobálva számolta a napokat, és a barlang falára rajzolta a vadászat emlékeit. Később megjelent a karcolt fakéreg, a csomózott zsinór, a vésett kő, majd a karcolt és égetett agyagtábla. Az agyagtáblákat legalább 6000 éve, Mezopotámiában használták először, innen származnak azok az emlékek, melyeket a legrégebbi írásnak nevezünk.

Megközelítőleg 5000 évvel ezelőtt már készítettek papiruszt, a főleg a Nílus deltájánál termő papiruszsásból. A növény különböző részeit számos dologra felhasználták, az étkezéstől a ruhakészítésig. A papiruszlapot a szár puhább, belső részéből állították elő. A hosszabb írásokat csíkszerűen egymáshoz ragasztották, a két végére fapálcákat ragasztottak, és tekercs formájában tárolták, a fontosabb iratokat pedig fahengerbe tették, vagy bőrbe tekerték. Az egyiptomiak később iparszerűen űzték a papirusz gyártását, és több száz évig ellátták a környező államokat is. Ám a később kialakuló politikai helyzet miatt Egyiptom beszüntette a papirusz kivitelét, ezért a környező országok más anyag után kényszerültek nézni.

A pergament a kis-ázsiai Pergamon városában állították elő. Állati bőrből készítették, amit finomítottak és fehérítettek. A pergamen hamarosan kiszorította a papiruszt, de azokban az országokban, ahol gyártották, a papirusz még pár száz évig használatos volt. A pergament hajtogatni is lehetett, és így alkalmas volt könyvtest készítésére. A 3–4. században kialakuló kódexek is pergamenre íródtak, egészen a papír megjelenéséig.

Papírkészítés az ősi Kínában

Kínában valószínűleg már időszámításunk előtt ismerték a papírt. Megjelenéséig Kínában főleg selyemre vagy bambusz-szeletekre rajzoltak vagy írtak. A papír feltalálója nem ismert, az viszont bizonyos, hogy Caj Lun, a császári udvar egyik minisztere 105-ben egy rendeletében megállapítja a papírra írt beadványok érvényességét. Főleg a selyemhernyó tenyésztéséhez is fontos eperfából és bambusznádból készítették a rostanyagot. A gyártás titkát sokáig őrizték Kínában, és hosszú idő kellett az ismeretek elterjedéséhez. Az első gyárat viszont a Kínába vezető kereskedelmi út egyik fontos állomását jelentő Szamarkand városában alapították, miután a kínaiak 751-ben vereséget szenvednek az araboktól a Talasz folyónál, és az arab mesterek eltanulták a papírkészítést a fogságba került kínai papírkészítő foglyoktól. Tehát az arab papírkészítés története Szamarkandban kezdődött el. A papírgyártás tudománya azután innen terjedt el a mohamedán országokban: a következő századokban papírkészítő műhelyek alakultak Szíria, Palesztina, Perzsia és India arab uralom alatt lévő városaiban is. Majd a hódító arabokat követve a 10. században Kairóban, 1100 körül már a marokkói Fezben is dolgoztak papírmerítők. A papírkészítés tudománya a 9. században, Észak-Afrikán keresztül eljutott Európában is. Az arabok elsősorban rongyot használtak alapanyagnak, ez így terjedt el Európában is.

Magyarországon az első papírmalmok valószínűleg a 16. században keletkeztek, de a keletkezések dátumai bizonytalanok: Lőcse (1520-as évek; de 1530-ban leégett), Brassó (1543, vagy 1539-ben Honter Jánosé), Bártfa (1548), Kolozsvár (1550 vagy 1563), Nagyszeben (1573, vagy 1555-ben a Jörg nevű papírkészítőé) és Lipótszentmihály (1596). A papír gyártásának technikája sok évszázadon keresztül változatlan maradt, de a 18. század elején megjelent egy termelékenyebb papírmalom, az ún. hollandi malom, amit Hollandiában találták fel. A második nagy áttörés 1799-ben történt, amikor egy papírgyári munkás, Louis Robert feltalálta a síkszitás papírgépet. Ez idő tájban kezdték alkalmazni a vízjelet is – a vízjel tárgya a papírmalom, a tulajdonos, a papírkészítő, vagy a papírfajta szimbolikus vagy megnevezett jelölése volt.

A papírgyártás egészen a 19. századig meglehetősen körülményes és drága maradt, egészen addig, míg a papír előállítására el nem kezdték használni a gőzhajtású papírmalmot, melyben fából is elő tudták állítani a papírgyártáshoz szükséges rostokat. Az 1871-ben megjelent Vasárnapi Ujság így számolt be erről az újításról:„Dublin mellett egy kereskedő oly módszert talált fel, melynek segélyével fából papirt készit. A fa egészen rostokká romboltatik és egy 200 l. légnyomásu gőzkatlanba helyeztetik, a honnan mint sárgás kásanemü folyadék kerül ki. Ebből készül a papir. Mondják, hogy az ily módon elkészült papir ép oly jó, mint a rongyból készült.”

forrás: wikipédia